2014. augusztus 29-én megjelent a “Négy király, egy szultán” című könyvem, melyről a könyv saját honlapján lehet olvasni:
Előzetesen elmondanám, hogy
– II. Lajos magyar király egyáltalán nem volt tehetségtelen uralkodó;
– mindazok, akik végül elmentek Mohácsra 1526-ban hősök voltak, mert tudták, hogy halni mennek;
– Szulejmán szultán megérdemli a “Nagy” vagy a “Törvényhozó” és más előneveket,
– nem a mohácsi csatában veszett el az ország, hanem ha valamit mondani lelhet erről az az, hogy 1526-1541 között, mikor (Szapolyai) János király és (Habsburg) Ferdinánd egyidőben akart királya lenni Magyarországnak;
– Szapolyai János nem volt áruló, hanem egy korának megfelelő viselkedésű nagyúr, aki királysága alatt felelősséget érzett az országért;
– számomra úgy tűnik, hogy (Habsburg) Ferdinánd király nem törődött annyira az ország sorsával, mint Szapolyai János, vagy talán úgy fogalmazhatnék, hogy egészen másképp törődött vele;
– 1521-ben, Nándorfehérvár eleste után békét kellett volna kötni a törökkel, de legkésőbb 1524-1525-ben, mert erre az időre már egyértelmű volt, hogy nem fog segíteni rajtunk senki, beleértve Őszentségét, a pápát és keresztény királyokat;
– külön panteont kellene nyitni azoknak az elfelejtett embereknek, akik rengeteget segítettek hazánkon, pl.: Antonio Burgio, pápai nuncius, aki egymaga többet tett II. Lajos királyért és Magyarországért, mint az egész nemesség (beleértve nagynevű őseimet is);
– nem szabad elfelejteni Tomori Pál emberi nagyságát, Werbőczy vitatható személyiségét, Báthory nádor és a többi úr elképesztő gátlástalanságát, élükön Szalkai László esztergomi érsekkel;
– meg kell emlékeznünk Habsburg Mária királyné tehetségéről és férje iránti hűségéről, elkötelezettségéről;
– végezetül pedig látnunk kell a párhuzamokat, melyek ezt követően (ma is) agyonnyomják az értékes kezdeményezéseket hazánkban (pl.: nova moneta = rossz pénz verése, határozatképtelen országgyűlések, pártoskodások).
Ám ne felejtsük el, amit az elején írtam: mindazok, akik végül elmentek Mohácsra 1526-ban hősök voltak, mert tudták, hogy halni mennek. Úgy tűnik, hogy a korszakhoz képest sikerült mégis egy hatalmas sereget felállítani, kiválasztani a csatára számunkra legelőnyösebb helyszínt, és az egyetlen sikerre vezető lehetséges taktikát végrehajtani.
Mohács nem csak a nemzet temetője, hanem számomra az örök remény szimbóluma is.
Nézzétek meg ezt a filmet: